Ulisse Aldrovandus[1] Monstrorum historia (Szörnyek története) című műve a reneszánsz természetrajz és a kora újkori szörnyirodalom egyik legkülönlegesebb alkotása. A középkori bestiáriumok hagyományát az enciklopédikus természetkutatás, az orvostudomány, a klasszika-filológia és a korabeli kuriózumgyűjtés módszereivel ötvözi. Milyen forrásokból építkezett a szerző, és hol helyezkedik el ez a különös kötet a bestiáriumok történetében? Ennek járunk utána az alábbi bejegyzésben.
Az antik természetrajztól a reneszánsz csodajelekig
Aldrovandus rendkívül sokrétű forrásanyagra támaszkodott. Az antik és középkori természetrajzi irodalom mellett a reneszánsz tudósok munkáiból, orvosi esetleírásokból, utazók beszámolóiból és a korabeli csodajelenségekről szóló tudósításokból is merített. Ezeket saját gyűjteményének tárgyai és rajzai egészítették ki, így könyvében az írott hagyomány és a közvetlen megfigyelés egyaránt fontos szerepet kapott.
Legjelentősebb szellemi elődei közé tartozott Arisztotelész[2], idősebb Plinius[3], Hippokratész[4] és Galénosz[5]. Írásaik a természet szabályszerűségeinek, a szaporodás folyamatainak és a rendellenes testi fejlődésnek a megértéséhez adtak kiindulópontot. Különösen fontos volt Arisztotelész Az állatok keletkezéséről című munkája, amely a rendellenes születéseket a természet működésének sajátos eseteiként tárgyalja. Plinius Naturalis historia című műve pedig a valóságos állatok és a csodálatos teremtmények mellett számos rendkívüli természeti jelenségről is beszámol. A középkori hagyományból többek között Albertus Magnus[6] természetfilozófiai munkássága, valamint az antik eredetű, csodás népekről és állatokról szóló leírások jelentettek fontos hátteret.
Aldrovandus különösen sokat merített a 16. század azon szerzőitől, akik a korábban elszórtan ismert természeti különlegességek összegyűjtésére és rendszerezésére vállalkoztak. Közéjük tartozott Conrad Gessner[7], Olaus Magnus[8] és Lüköosztenész[9], valamint az orvosi megfigyeléseket rendszerező Johannes Schenck von Grafenberg. Lükosztenész 1557-ben megjelent Prodigiorum ac ostentorum chronicon (Csodajelek és rendkívüli jelenségek krónikája) című munkája különösen fontos párhuzamot kínál. A mű csodás születéseket, rendkívüli eseményeket és természetfeletti előjelként értelmezett jelenségeket rendez történeti gyűjteménybe.
A szörnyek az orvostudomány szemszögéből
A francia sebész, Ambroise Paré[10] Des monstres et prodiges (A szörnyekről és csodajelekről) című munkája szintén a jelentős előzmények közé sorolható. Paré a rendellenes születések magyarázatában természetes és természetfeletti okokat egyaránt számításba vett. A magzat fejlődési körülményei és a szülők testi adottságai mellett az anyai képzeletnek, valamint az isteni beavatkozás lehetőségének is szerepet tulajdonított. Művének egyik fontos sajátossága, hogy a szörnyűségesnek tartott teremtményeket sebészi és orvosi szempontból is vizsgálta.
Fontos időbeli párhuzamot jelent Fortunio Liceti[11] De monstrorum causis, natura et differentiis (A szörnyek keletkezésének okairól, természetéről és különféle fajtáiról) című munkája, amely 1616-ban jelent meg, majd 1634-ben gazdagon illusztrált kiadásban is napvilágot látott. Liceti már viszonylag következetes anatómiai osztályozásra törekedett. Külön csoportokban tárgyalta például a hiányzó végtagokkal születetteket, a többletszervekkel rendelkezőket, az összenőtt ikreket és a különböző testi jellegeket egyesítő lényeket.
Egy természetrajzi gyűjtemény és a bestiáriumok öröksége
Aldrovandus munkájának különös értéket adott saját, évtizedeken át gyarapított gyűjteménye. Bolognai múzeuma Európa egyik legjelentősebb természetrajzi gyűjteményének számított, amelyet utazások, vásárlások, ajándékok és kiterjedt tudóslevelezés révén hozott létre. Az 1603-ban kelt végrendeletében mintegy 18.000 természeti, régészeti és egzotikus tárgyat, 7000 szárított növényt, tizenhét kötetnyi akvarellt és tizennégy szekrényben tárolt fametszetdúcot hagyott Bologna városára. Ez a hatalmas anyag kézzelfogható hátteret biztosított természetrajzi kutatásaihoz.
Hol helyezkedik el tehát a Szörnyek története a bestiáriumok világában? A mű a középkori bestiáriumirodalom és a modern természettudományos állattan közötti átmenet egyik jelentős alkotásának tekinthető. Közelebbről a bestiáriumok hagyományából is merítő reneszánsz természetrajzi irodalomhoz tartozik, amely szemléletében és módszereiben már új irányokat keresett.
A középkori bestiáriumok elsősorban a valódi és képzeletbeli állatok vallási, erkölcsi és szimbolikus jelentését igyekeztek feltárni. A különleges teremtmények gyakran isteni tanítások és erkölcsi igazságok megtestesítőiként jelentek meg bennük. Aldrovandus figyelme ugyanakkor a természet rendkívüli jelenségeinek összegyűjtésére, leírására és rendszerezésére is kiterjedt. Magyarázataiban a klasszikus természetfilozófia mellett az orvostudomány, az anatómia és a személyes megfigyelés eredményeire támaszkodott. Munkájában tovább éltek a régebbi hagyományok is, így a mitológiai lényeket, az egzotikus népekről szóló legendákat és a valóságos fejlődési rendellenességeket ugyanazon természetrajzi rendszer keretében tárgyalta.
A kötet igazi különlegessége éppen ebben a kettősségben rejlik. Egyszerre őrzi a középkori bestiáriumok fantasztikus világát, és előrevetíti a fejlődési rendellenességeket tudományos módszerekkel vizsgáló teratológia kibontakozását. Lapjain a hagyomány, a képzelet és a megfigyelés szorosan összefonódik, érzékletesen megmutatva, hogyan próbálta a kor embere értelmezni a természet szokatlan teremtményeit. Az Empyreum Kiadó gondozásában immár a magyar olvasók is felfedezhetik ezt a különös világot.
Jegyzetek
[1] Ulisse Aldrovandi (1522–1605), latinos nevén Ulysses Aldrovandus, olasz természettudós, orvos, botanikus, zoológus és egyetemi tanár volt.
[2] Arisztotelész (i. e. 384–322) az ókori Görögország egyik legjelentősebb filozófusa és természettudósa volt.
[3] Idősebb Plinius (i. sz. 23/24–79), teljes nevén Gaius Plinius Secundus, római író, természettudós, katonai parancsnok és állami tisztviselő volt, az ókori természetrajzi irodalom egyik legjelentősebb alakja.
[4] Hippokratész (i. e. kb. 460–370), más néven kószi Hippokratész, ókori görög orvos, az „orvostudomány atyja”.
[5] Galénosz (129 – kb. 216), latinos nevén Galenus, görög származású római orvos, anatómus, filozófus és természettudós volt.
[6] Albertus Magnus (kb. 1200–1280), magyarul Nagy Szent Albert, német származású domonkos szerzetes, katolikus teológus, filozófus és természettudós volt.
[7] Conrad Gessner (1516–1565), más néven Konrad Gesner, latinos nevén Conradus Gesnerus, svájci természettudós, orvos, botanikus, zoológus, filológus és bibliográfus volt.
[8] Olaus Magnus (1490–1557), eredeti nevén Olof Månsson, svéd katolikus egyházi személy, történetíró, földrajztudós, térképész és természetrajzi író volt.
[9] Lükosztenész (1518–1561), eredeti nevén Conrad Wolffhart, elzászi származású humanista, protestáns teológus, filológus és enciklopédista volt.
[10] Ambroise Paré (kb. 1510–1590) francia sebész, anatómus és orvostudományi író volt.
[11] Fortunio Liceti (1577–1657), latinos nevén Fortunius Licetus, olasz orvos, filozófus és természettudós volt.
