Halottak napja alkalmából különösen időszerű felidézni, mit tanítanak a különböző kultúrák az elmúlásról. Tavaly novemberben jelent meg második könyvem, a Memento Mori, az Empyreum Kiadó gondozásában. A kötet a halálra való emlékezés gondolatát és gyakorlatát vizsgálja az emberiség különböző hagyományaiban. Honnan ered a sok párhuzam olyan gondolkodók tanításai között, akiket évszázadok, földrészek és eltérő világnézetek választanak el egymástól? Ebben a blogbejegyzésben ennek járok utána.
A halálra való emlékezés, vagyis a memento mori az emberiség egyik legősibb és legegyetemesebb szellemi gyakorlata. Az elmúlás tudatosítása az ókori görög és római filozófusoktól a keresztény szerzeteseken és a buddhista aszkétákon át a japán szamurájokig számos hagyományban fontos szerepet kapott. E hagyományok gondolkodói nem elégedtek meg annak megállapításával, hogy minden ember halandó: arra buzdítottak, hogy a halált rendszeresen, lehetőleg mindennap idézzük fel gondolatainkban. Ennél is figyelemreméltóbb, hogy az egymástól földrajzilag és világnézetileg olykor igen távol álló tanítások meglepően hasonló következtetésekre jutottak e gyakorlat jelentőségét illetően.
Miért emlékezzünk naponta a halálra?
A válasz az emberi természet egyik különös ellentmondásában rejlik: miközben pontosan tudjuk, hogy életünk véges, mindennapjainkat többnyire úgy éljük, mintha korlátlan idő állna rendelkezésünkre. Halogatjuk terveink megvalósítását, jelentéktelen dolgokra pazaroljuk energiánkat, és hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy az elvesztegetett időt nem kaphatjuk vissza. A memento mori ebből a szempontból nem az elmúlás komor szemlélése, hanem az élet tudatosabb megélésének eszköze.
Az ókori sztoikus filozófus, Epiktétosz a következő tanácsot adta tanítványainak: „Mindennap tartsd szemed előtt a halált, a száműzetést és mindazt, ami félelmetesnek látszik, de legfőképpen a halált. Így sohasem lesznek alantas gondolataid, és semmit sem fogsz mértéktelenül kívánni.” (Kézikönyvecske, 21.) Mintegy négy évszázaddal később Nursiai Szent Benedek rokon gondolatot fogalmazott meg szerzetesei számára: „A halált minden nap gyanakodva tartsd szemed előtt!” (Regula, IV. 47.)
Bár az antik filozófia és a keresztény szerzetesség között történeti kapcsolatok is kimutathatók, a két tanítás hasonlósága így is beszédes. Epiktétosz a halál tudatosítását elsősorban a vágyak megfékezésének és a belső szabadság megszerzésének eszközeként értelmezte, míg Benedek a keresztény erkölcsi önvizsgálat és az örök életre való felkészülés szolgálatába állította. A kiindulópont azonban mindkét esetben azonos: a halandóságunkkal való rendszeres szembenézés segít felismerni, mi igazán fontos, és mi az, aminek csupán átmeneti jelentőséget tulajdonítunk.
Ne halaszd holnapra az önvizsgálatot!
A keresztény aszkézis ezt a gondolatot a mindennapok gyakorlatába is beépítette. Alexandriai Szent Atanáz Szent Antal élete című művében az egyiptomi remete így tanít: „Amikor reggel felkelünk, gondoljunk arra, hogy talán nem érjük meg az estét; lefekvéskor pedig arra, hogy talán nem ébredünk fel többé.” (19. fejezet.)
Meglepően hasonló gondolattal találkozunk az iszlám hagyományban is, amely Mohamed próféta társának, Abdalláh ibn Umarnak tulajdonítja a következő mondást: „Ha megéred az estét, ne számíts a reggelre; ha megéred a reggelt, ne számíts az estére.” (Szahíh al-Bukhárí, 6416.)
A két tanítás szoros párhuzama jól szemlélteti, hogyan válhatott a halál lehetséges közelségének felismerése az életvezetés egyik alapelvévé. A gondolat lényege egyik esetben sem az, hogy rettegésben kellene leélnünk napjainkat, hanem az, hogy sem a másnapot, sem a következő pillanatot nem tekinthetjük magától értetődőnek.
A zsidó bölcsességi hagyományban Eliézer rabbi ugyanezt a felismerést egyetlen tömör felszólításban fogalmazta meg: „Térj meg egy nappal a halálod előtt!” (Atyák tanításai, II. 10.) Mivel azonban senki sem ismeri halálának napját, a tanítás következtetése egyértelmű: az erkölcsi számvetést sem szabad holnapra halasztanunk.
Buddhista aszkéták és japán szamurájok
A halandóság tudatosításának jelentősége korántsem korlátozódik az európai és közel-keleti hagyományokra. A buddhizmusban a maraṇasati, vagyis a halálra való éber emlékezés a szellemi önfegyelem egyik fontos gyakorlata. Az Aṅguttara-nikāya egyik tanításában Buddha arra figyelmezteti követőit, hogy még egyetlen lélegzetvételnyi hátralévő életet sem tekinthetnek biztosnak. A gyakorlat ezért arra ösztönöz, hogy a halandóság tudata ne csupán naponta, hanem lehetőség szerint minden pillanatban jelen legyen, segítve a mulandó dolgokhoz való túlzott ragaszkodás elengedését.
A 18. századi japán Hagakure, a szamurájok erkölcsi világát bemutató mű ugyancsak kijelenti: „Az elkerülhetetlen halálról mindennap elmélkedni kell.” (XI. könyv.) Míg a buddhista szerzetes számára ez a gyakorlat a szellemi megszabadulást, addig a szamuráj számára mindenekelőtt a félelem leküzdését és a határozott cselekvésre való felkészülést szolgálta.
E tanítások között természetesen jelentős vallási és filozófiai különbségek húzódnak. Közös bennük azonban az a felismerés, hogy az elmúlás gondolatának elfojtása helyett annak elfogadása és rendszeres felidézése segíthet rendezni önmagunkhoz és a világhoz fűződő viszonyunkat.
Emlékezz a halálra, hogy ne felejts el élni!
Michel de Montaigne reneszánsz filozófus az Esszék egyik legismertebb fejezetében így fogalmazott: „Semmi se járjon olyan gyakran a fejünkben, mint a halál. Minden pillanatban, minden alakjában idézzük fel képzeletünkben.” (I. 20.) Montaigne számára a halállal való megbarátkozás a szabadság egyik legfontosabb feltétele: aki képes elfogadni saját végességét, az többé nem engedi, hogy az elmúlástól való félelem megmérgezze az életét.
A memento mori legfontosabb tanulsága tehát paradox módon nem a halálról, hanem az életről szól. A halandóság tudata arra figyelmeztet, hogy időnk véges, ezért nem mindegy, mire fordítjuk. Innen nézve már nem is meglepő, hogy a halálra való emlékezés látszólag komor eszménye milyen szorosan kapcsolódik az életigenlés egyik legismertebb antik felszólításához, Horatius carpe diem gondolatához: „Miközben beszélünk, elszáll az irigy idő. Ragadd meg a napot, és a lehető legkevesebbet bízd a holnapra!” (Ódák, I. 11.)
A két gondolat ugyanannak a felismerésnek két oldalát világítja meg. A memento mori arra emlékeztet, hogy egyszer meg fogunk halni, a carpe diem pedig arra, hogy éppen ezért nem szabad megfeledkeznünk az életről. Talán ebben rejlik a halálra való emlékezés szinte egyetemes elterjedésének legmélyebb magyarázata.
A halálra azért kell emlékeznünk, hogy ne felejtsünk el élni.
