A black metalról egészen 2026 júniusáig nem készült magyar nyelvű, tematikus áttekintő kiadvány. A hazai rajongóknak eddig kellett várniuk arra, hogy kezükbe vehessenek egy olyan kötetet, amely retrospektív látleletet nyújt minden idők egyik legsötétebb és legellentmondásosabb zenei műfajáról.
Már maga a definíció is problematikus, hiszen – bár a stílust és egyes alműfajait illetően léteznek viszonylag világos határok – a black metal korántsem tekinthető homogén zenei műfajnak. E különös világ egyik legavatottabb ismerője, Dayal Patterson így fogalmazza meg a probléma lényegét:
„Rendkívül időtálló, sokarcú jelenség: egyszerre kérlelhetetlenül konzervatív és félelem nélkül újító, zsigeri, ugyanakkor olykor mélységesen intellektuális.”[1]
Ez a zene elementáris erejű lázadás az úgynevezett „normális” társadalom és annak „értékei” ellen. Undor, düh és gyűlölet az emberi aljassággal, a képmutatással és az ezeket tükröző modern civilizációval szemben. Ezek a sötét – és sokszor nagyon is valós – érzelmek olyan eszmei hátterekhez kapcsolódnak, mint a sátánizmus – amely a kezdetektől napjainkig alapvetően meghatározza a műfaj egy jelentős részét –, a pogányság, a nihilizmus vagy éppen a háborús esztétika.
Ember- és világellenes, elvágyódó és realista, sötét és felemelő egyszerre. Az emberi érzelmek széles skáláján játszó zenei arzenál és világszemlélet. Egy olyan attitűd, amely alapjaiban szemléli másként az életet és a valóságot, mint az átlagember. Éppen ezért nem is való mindenkinek. Rétegműfaj és kultusz, amely elsősorban azokhoz szól, akik fogékonyak erre a sajátos világlátásra.
Zeneileg éppen olyan szerteágazó a műfaj, mint tematikailag. Bár a horzsoló, kásás gitárhangzás, a rikácsoló vagy sikolyszerű ének és a zord atmoszféra a klasszikus eszköztár meghatározó elemei, ezekből az alapokból is rendkívül változatos zenei világ épült fel. A black metal az emberi kreativitás különös bizonyítéka: látszólag korlátozott eszköztárából évtizedek óta képes újabb és újabb hangzásokat létrehozni.
Időről időre maga az eszköztár is kibővül – például szimfonikus vagy akusztikus hangszerekkel, elektronikus elemekkel, ambient részekkel és különféle zenei betétekkel –, a nagybetűs hangulat azonban megmarad. Végső soron ez az, ami a black metalt black metallá teszi.
Ezt a könyvet rajongók írták rajongóknak. És mivel – ahogyan fentebb is említettük – a stílus egyszerre konzervatív és újító, aligha dönthető el minden esetben egyértelműen, hogy mi az „igazi black metal”, és mi nem az. Ráadásul nem létezik sem hivatalos fórum, sem valamiféle központi szervezet, amely jogosult lenne meghúzni ezeket a határokat. Éppen ezért mi sem szeretnénk végérvényesen megválaszolni ezt a kérdést.
Jómagam több mint 23 éve hallgatom és élem ezt a műfajt, így úgy érzem, rendelkezem azzal a rálátással, amely szükséges ahhoz, hogy a black metalt a maga sajátos mivoltában mutassam be az olvasóknak. A könyv összeállítása során arra törekedtünk, hogy minden jelentősebb – illetve számunkra valamilyen szempontból fontos – együttest bemutassunk, a legnagyobb nevektől egészen a szinte teljesen ismeretlen formációkig.
Természetesen a teljességre nem törekedhettünk. Ha minden fontos együttest, korszakot és irányzatot részletesen szerettünk volna bemutatni, valószínűleg még egy 800 vagy 1000 oldalas könyv sem bizonyult volna elegendőnek. Nem is ez volt a cél.
A cél egy hiteles és sokoldalú áttekintés megalkotása volt erről a nem mindennapi zenei és kulturális jelenségről – és az eddigi olvasói visszajelzések többsége alapján úgy tűnik, ezt sikerült is elérnünk.
Reményeink szerint a régi motorosok és a műfajjal még csak most ismerkedők egyaránt találnak benne új információkat, érdekes történeteket és felfedezésre váró zenekarokat.
[1] Dayal Patterson, Black Metal: Evolution of the Cult, Feral House, 2013, p. IX.
