Rémülten kapálóztunk azt látva, hogy a világból mindenhol fogy a szabadság. Egymással versengő hatalmak ellentétes ideológiák nevében hirdetik azt, ami bennük közös: a kontroll fokozását, az emberi önrendelkezés megvonását és üldözését. A letűnt korok ábrándjai nem teljesülnek: a settenkedő zsarnokság elől többé nincs hová menekülni, szelleme körbeért a bolygón. A tér szorongatóan zsugorodik körülöttünk, a távoli horizontok egyre szűkülnek, a Föld egyre kisebb, s minden pontja egyre sivárabb: az egyformaság fokozódó ütemben szorítja ki a változatosságot. Az intim terünkbe vezető utat az absztrakt erkölcs és a cinikus sovinizmus barikádjai torlaszolják el: az ember átformálására szerveződő tudatipari nyomásgyakorlás a magánszféra biztonságára tör – s a világhálóba gabalyodva lassan a belső csend emléke is szertefoszlik. Egy reményünk maradt: Az Isten. A soha nem tudható Istene, a megismerhetetlenség Istene, a világból kiirthatatlan ismeretlenség tudatának Istene, a tudomány hézagjainak Istene. benne van a szabadság utolsó tere, mert még a létezése sem biztos. A technológiai rezsimek ezt az utolsó menekülőutat is lezárni próbálják, és csak nem veszik tudomásul, hogy kísérletük kilátástalan. A tudományos elme és a vallásos lélek közt a művészi psziché hídja ível át – ha Isten léte vagy nemléte bizonyítást nyerne, az a psziché összeomlását eredményezné: tudomány és vallás egybeolvadna, s a művészet hídjának szerkezete megsemmisülne. E szellemi katasztrófa ostromlása a jelenkorban a saját farkát kergető kutya élményét kelti: a mikroszkópban egy részecske megfigyelhetetlen, mert működése a megfigyeléstől megváltozik, a teleszkópban a galaxisok magvából nem nyerhető ki információ. Az emberiség ismeretszerzési köre a kvantum megismerhetetlensége és a fekete lyuk megismerhetetlensége közti térben bezárult – s míg az Isten műhelyének ajtaja csukva van, e térben az ember egzisztenciálisan szabad.
