Manapság a legtöbb ember számára mindenképpen szokatlannak, sőt meglepőnek – ha nem egyenesen botrányosnak – tűnhet, ha a katolikus egyház kötelékéhez tartozó személy, jelen esetben egy bencés apát ír könyvet vámpírokról, szellemekről és démonokról. A korábbi évszázadokban azonban bőven akadt példa arra, hogy neves egyházi szerzők hasonló témákban publikáljanak.
Mi vihette rá Calmet apátot művének megírására? Erre próbálunk választ adni az alábbi bejegyzésben.
Dom Augustin Calmet – eredeti nevén Antoine Augustin Calmet –, a lotaringiai Senones bencés apátja és nagy tekintélyű bibliatudós 1746-ban jelentette meg először vaskos művét, amelyet néhány évvel később alaposan átdolgozott, majd 1751-ben újra kiadott. A könyv a felvilágosodás derekán igen nagy feltűnést keltett.
Megszületésének közvetlen történeti hátterét a korban kibontakozó úgynevezett „vámpírláz” adta. A 17–18. századi Habsburg–oszmán háborúk nyomán a Monarchia olyan balkáni területeket vont fennhatósága alá, ahol a vámpírhagyományok elevenen éltek a köztudatban. A császári tisztviselők, katonák és katonaorvosok így olyan falvakkal találkoztak, amelyek lakói ténylegesen felnyitották a gyanúsnak vélt halottak sírját, karót döftek a holttestbe, vagy elégették azt.
Az esetekről több orvosi és katonai jelentés is készült. Ezek nyomán a téma villámgyorsan elterjedt Nyugat-Európában, és számos angol, német, valamint francia publikáció született ezekről a nem mindennapi történetekről. Valóságos „vámpírláz” söpört végig a közvéleményen – az angol vampyre, vagyis vámpír kifejezés is ebben az időszakban terjedt el –, a jelenség pedig évtizedeken át foglalkoztatta a nyugati értelmiséget.
Ebbe a vitába kapcsolódott be Calmet apát is művével, amely a nagyjából két évtizede zajló diskurzus egyik jelentős összegzéseként született meg.
Calmet ugyanakkor korántsem számított úttörőnek a természetfeletti jelenségek vizsgálatában. Sokkal inkább egy évszázadokra visszanyúló teológiai vita 18. századi örököse volt. Katolikus teológusok már jóval korábban számos műben tárgyalták a természetfeletti világ lényeit: egymás után születtek az angyalokról, démonokról és szellemekről szóló értekezések, amelyek szerzői olykor egymással is élesen vitatkoztak.
Az alábbiakban röviden áttekintjük Calmet legfontosabb szellemi előzményeit.
Szent Ágoston[1] a De cura pro mortuis gerenda liber unus (A halottakról való gondoskodásról) című művének egyik fejezetében kifejezetten azt a kérdést vizsgálja, hogy valóban megjelenhetnek-e a halottak az élőknek. Ágoston nem fogadja el valóságosnak ezeket a jelenéseket, véleménye pedig alapvetően meghatározta a későbbi nyugati teológusok hozzáállását a kérdéshez.
Nagy Szent Gergely pápa[2] a Dialógusok negyedik könyvében számos halálközeli élményről, látomásról és halottjelenésről számol be. Bizonyos esetekben ténylegesen úgy értelmezi ezeket, hogy az elhunyt lelke jelenik meg – például azért, hogy imádságot kérjen túlvilági szenvedéseinek enyhítésére. Ez az elképzelés jelentős hatást gyakorolt a középkor purgatóriummal kapcsolatos gondolkodására.
William of Newburgh[3] ágostonrendi kanonok Historia rerum Anglicarum (Anglia története) című krónikája több rendkívül részletes történetet őrzött meg a testileg visszatérő halottakról. Ezek a beszámolók meglepően közel állnak a későbbi vámpírhagyományhoz: a halott felkel a sírból, zaklatja az élőket, betegséget terjeszt, végül pedig a közösség felnyitja a sírt és elpusztítja a holttestet. Ebből a szempontból William of Newburgh Calmet egyik legfontosabb középkori szellemi elődjének tekinthető.
Aquinói Szent Tamás[4] a Summa Theologiae (A teológia foglalata) több részében rendszerezi az angyalok és démonok képességeit, és azt a kérdést is felveti, hogy megjelenhetnek-e a halottak az élőknek. Válasza tulajdonképpen Szent Ágoston és Nagy Szent Gergely álláspontjának szintézise: rendes körülmények között a halottak nem avatkoznak bele az élők dolgaiba, Isten különleges engedélyével azonban megjelenhetnek. Más esetekben pedig jó vagy rossz angyalok idézhetik elő a jelenést.
Johannes Trithemius[5] különösen érdekes párhuzamot kínál, ugyanis – Calmet-hoz hasonlóan – maga is bencés apát volt. Leghíresebb művében, a Steganographiában (Titkos írás) egyaránt foglalkozott a démoni mágia veszélyeivel, az asztrológiával és a szellemekkel való kommunikációval. Munkája miatt később őt magát is mágikus praktikák gyakorlásával gyanúsították.
Petrus Thyraeus[6] talán még közvetlenebb előzménye Calmet munkásságának. A jezsuita teológus a 16. század végén szinte pontosan azokkal a kérdéskörökkel foglalkozott, amelyeket Calmet később ismét elővett: jelenésekkel, szellemekkel, démoni megszállottsággal, éjszakai zaklatásokkal és kísértetjárta helyekkel.
De apparitionibus spirituum (A szellemek megjelenéséről) című művében részletesen tárgyalta Isten, az angyalok, a démonok és az emberi lelkek megjelenéseit. Ezzel olyan szerkezeti mintát alakított ki, amely feltűnően emlékeztet arra, ahogyan Calmet később saját művét felépítette.
Mindezek alapján jól látható, hogy Calmet messze nem az egyetlen egyházi személy volt, aki a természetfeletti világ különös jelenségeivel foglalkozott. Sőt, munkája egy évszázadokon átívelő teológiai és történeti hagyományba illeszkedett.
A történet legérdekesebb fordulata azonban talán az, hogy Calmet alapvetően ellenőrizni, mérlegelni és – ahol lehetséges – cáfolni próbálta a vámpírokról szóló történeteket, eközben viszont éppen ő mentette meg számos ilyen beszámoló emlékét az utókor számára.
Ha nem másolja át és gyűjti össze a katonai jelentéseket, orvosi vizsgálatokat, utazók beszámolóit, levelezéseket és helyi történeteket, akkor a 18. századi balkáni és közép-európai vámpírpánik számos részletét ma jóval kevésbé ismernénk.
Így állt elő az a különös helyzet, hogy egy szkeptikusan vizsgálódó bencés bibliatudós vált a modern vámpírtörténet egyik legfontosabb forrásává.
[1] Szent Ágoston (354–430) püspök, egyházatya, a nyugati teológia egyik legmeghatározóbb alakja.
[2] Nagy Szent Gergely pápa (kb. 540–604) a négy nyugati egyházatya egyike.
[3] William of Newburgh (kb. 1136–1198) ágostonrendi kanonok és történetíró volt.
[4] Aquinói Szent Tamás (1225–1274) domonkos szerzetes és egyháztanító volt.
[5] Johannes Trithemius (1462–1516) bencés szerzetes és humanista polihisztor volt.
[6] Petrus Thyraeus (1546–1601) jezsuita teológus és tanár volt.
